Meccs, ami nem is volt - tesztmérkőzés az új Haladás-stadionban

Kóválygunk rendesen a kívülről csillagközi anyahajóra hajazó új Haladás-stadion körül és megpróbálunk bejutni arra a mérkőzésre, amely novemberi nyitómeccs főpróbája, ám kommunikációs és sok  egyéb szempontból nem is létezik, viszont mégis lesz. Na, most ez úgy lehet, hogy internetes szájhagyomány (hogy az új médiaidőknek megfelelően kizárólag képzavarban meg félmagyarban fejezzük ki magunk) alapján terjed a hír a szurkolók és bennfenntesek között, hogy a Haladás és a magyar válogatott öregfiúk-csapata teszteli a stadiont, utána (mellette, előtte, helyette) pedig a szurkolói csapatok is kifutnak a gyepre.

Az eseményre (ami nincs, de aztán mégis van) állítólag és kizárólag 300 szerencsés szurkoló juthat be. Nyilván valaki a szervezők vagy a híresztelők közül sokat nézte a Spárta című filmet, mindenesetre erősen reménykedünk, hogy belül nem kell beszivárgó gonosz perzsákkal tusakodni, ha mégis a kapun belülre kerülnénk. Mert sikerült jegyet szerezni - vagy nem-jegyet, amivel egy nem-meccset lehet megnézni, Örkény nyilván tudná értelmezni a szituációt, mi magunk annyira nem bírjuk. De az is lehet, hogy a világegyetem ezen szektorában valósul meg először  teljes valójában a kutatók teljesen friss felfedezése, miszerint maga az Univerzum nem is létezik: úgy van, hogy voltaképpen nincsen.


Ehhez képest öt óra után akkora és olyan ütős a forgalom a Rohonci úton meg a Bartók Béla körúton, mint jobb meccsnapokon – tehát nem egy Stadler, hanem mondjuk a Videoton elleni mérkőzésen. Hozzánk hasonlóan embertömegek gomolyognak az aréna körül, ezres nagyságrendben vonulgatunk fel és alá. Ennek oka, hogy nagyon nincsen meg senkinek, ahogy melyik is a D és a B szektor. Az első, fekete ruhás, kommandós filmekből elszökött szekuriti ember azt mondja jegyünk láttán, hogy ez nem itt van, majd helybeli biztonsági világosít fel, hogy ott keressük, ahol régen a kasszák álltak, ami azért némi támpont a kissé kaotikus galaxisban.


Motozás, táskaellenőrzés, majd kisebb séta és a forgóajtós bejáratnál szkenneljük a jegyet és benn is vagyunk az alsó körfolyosón, ahonnét lépcső visz fel a lelátóra. Mivel néhány évig sportrovat vezetéséből kifolyólag hosszabb időket töltöttünk a régi stadion sajtópáholyában, ahol vagy hosszában, vagy keresztben, de mindig fújt a szél, erősen kíváncsiak vagyunk arra, hogy a létesítmény megfelelő kulissza-e a magyar futball feltámasztásához.


Ahhoz igen, de ez a történet – mint az tudvalevő – nem csak erről szól, de nem azért jöttünk, hogy mélypolitikai elemzést végezzünk illetve hosszan tartó fejtegetésbe bonyolódjunk arról, hogy feltétlenül egy stadionra kell-e költeni a térség legnagyobb beruházásának számító 9-12-12-15-16-17 milliárdot. Meg legfőképpen a színfalak közé méltó és nemzetközi szinten is mérhető előadás (ugye a tartalom) is kéne, hogy ismételten szárnyaljon a honi futball és  Andorrából még véletlenül sem vereséggel kullogjon haza a Nationalelfünk - az ehhez vezető út kifejtése és megtárgyalása eleve kisebb regényt igényel. 


Ehelyett a tesztmeccset szeretnénk dokumentálni, mert old school módon ragaszkodunk az újságírás egyik hagyományos feladatához, a történésekről való beszámolóhoz. Így aztán rögzítjük, hogy Szombathelyen egy alapvetően nemlétező meccsen is ötször-nyolcszor annyian vannak, mint mondjuk Felcsúton: a 9 ezres arénának több mint a fele megtelik, magunk olyan 4500-5000-re saccoljuk a nézőszámot. (A régi szép időkben, amikor Nemzeti Sport versenyt hirdetett a témakörben, akkor a vasi tudósítók (köztük az akkor még a futballt elemző Török Gábor is) konszenzussal simán megszavazták a 8 meg 12 ezret, csakhogy le ne maradjon Savaria városa a nemes vetélkedésben. De ahogy olvassuk, manapság is megy a felfele kerekítés, csupán a nézőszám nem akar emelkedni.)


A stadion egyébként tényleg impozáns, nem nyomasztóan nagy és nem is kicsi.A szektorok fel vannak osztva további alegységekre, egy-egy ilyenben 14 sorba és 14 oszlopba rendezték a székeket (a feljáróknál értelemszerűen kevesebb), a nézők a zöld összes árnyalatában pompázó ülőkéken lehetnek majd tanúi a legújabb kori futballtörténelemnek.Szóval, nem az alacsonyabban szálló légi járatok közül lehet meccset nézni, mint a több tízezres arénáknál, hanem jóval közelebbről.

wp_20171026_17_51_38_pro.jpgMelegítés a tesztmérkőzés előtt az új stadionban: a látványra nem lehet panasz


Nagyjából idáig jutunk a tájékozódásban, amikor kifutnak a csapatok, a nemzeti válogatottból például egy Détárira erősen hasonlító játékos robog a gyepre elsőnek, mozgása annyira hasonlatos az isteni Lajoséhoz, hogy kiderül, ő maga az. Felismerjük még az idősebb Sallóit, Waltnert, Telek Mancit kissé vastagabb kiadásban, aki pedig nagyon Szélesi-gyanús, az maga az ideiglenes szövetségi kapitány.  Vincze Ottót azért nem keverjük össze Véber Györggyel, Brockhausert meg Végh Zoltánnal, szóval, valami ragadt ránk a régi kakasülőn, a szotyihéjon kívül is.


A másik oldalon magunk részéről nagyon örülünk Hegedüs Péternek, aki szurkolók szerint még csak 51 éves, de amikor a drukkerek Wikipédián megnézik, kiderül, hogy egy hónap múlva lesz 64, kitör a nagy csodálkozás. Aztán ott van a pályán Illés Béla, Vörös Csaba, Topor Antal, a fiatalabbak közül Tóth Péter, Somfalvi Csaba, Horváth Róbert, Kenesei Krisztián és a Haladás ügyvezetője, Tóth Miklós is.


A széksorok rendesen megtelnek a kezdésre, ifjabb Szarka Zoltán játékvezető felsorakoztatja a csapatokat. Előbb az igazán öregfiúk eléneklik a Haladás Old Boys indulóját, következik a Himnusz, aztán jöhet kezdés. A kezdőrúgás igazi gesztus: az egyik nagy Haladás-legenda, Kulcsár Ferenc unokája, a 10 éves  (és természetesen futballista) Söptei Bálint végzi el.


A pálya meglehetősen tágas (68 méter széltében), a legendás rutinrókák rögtön le is szűkítik a tizenhatos szélességére, mert ugyebár öreg csóka nem rakéta, hogy száguldozva bejátssza a teljes gyepet horizontálisan és vertikálisan. Ebben azonban azért nincsen teljes egyetértés a két csapat között, mert még a felállást tanulmányozzuk, amikor Tóth Péter, aki már aktív korában kiérdemelte a Legenda nevet (és még mindig imádja a közönség), balhátvédből felsprintel az üresen hagyott oldalán, kiválóan centerez. Belül pedig Kenesei olyan pontosan érkezik, mint egy japán gyorsvonat és máris 1-0.


A közönség tapsol, meg hiányolja a névsort a két kijelzőről, mert azért itt több korosztályból összeálló csapatokról van szó, főleg a válogatottnál van kérdezgetés a szomszédtól, hogy az meg ki. Mi például konkrétan azt hisszük (és terjesztjük is) Hámori Ferencről, hogy Fehér Csaba, csak nem értjük, mit keres a csatársorban. Míg ezen morfondírozunk, a stabil védelemmel felálló (Király Ferenc és idősebb Halmosi Zoltán edzőpáros közös munkája a védvonal is) Haladás kontráz egyet és az üresen kilépő és a kapust leültető Horváth Róbert még ismeri azt a régi hagyományt, hogy illendő a csatárral gólt lövetni, akkor is, ha hátvédként 8000 százalékos ziccerben vagyunk. Így Kenesei elé gurít és ezzel kettővel megy a Haladás. 


A válogatott nem tud mit kezdeni a zöldek hátsó alakzatával (az öreg Cucu mester olyan tengelyt rakott össze, hogy azon nincsen rés) és csak azért nem lesz 3-0, mert az úri közönség őszinte megdöbbenésére Illés két méterről mellé spiccel egy újabb beadást. Na de Béla, horkan fel a közönség idősebb szegmense, jelezve, hogy nem ehhez szoktak hozzá, hiszen a művész úr nagyon elkényeztette őket aktív korában. Közben az örökifjú Hegedüs kapust lecserélik, sajnos, nem jutott idő arra, hogy bemutassa, miként kell a kidobást a kapufára pattintva elvégezni, pedig azt szívesen megnéztük volna, hogy ne csak az erről szóló legendákat hallgassuk. (Meg a balladát a végzetes metrófogantyúról.)


Beáll Véber György, ettől rögtön megjön a kedvünk, mert őt nagyon szeretjük, amikor beszél, és ahogy precízen és közérthetően rávilágít aktuális játékosainak a hiányosságaira, de rá kell jönnünk, hogy a stadion akusztikája abszolút nem erősíti fel a pályán elhangzottakat, így az alapzaj a közönség beszélgetése és szurkolása – legalább is a lelátón. Szóval, Véber: előbb alig löbböl mellé a tizenhatosról, majd pedig kilép a bal oldalon, de nagyjából úgy tesz, mint valamelyik egykori spílere a Lúzer FC-ben, ismeretlen okból elfelejt lőni, és leheveredik egyet a vadonatúj gyepre. Ezzel nagyjából el is telik a félidő, mert iram, ahogy jeleztük, igencsak komótos.


A második etapban a válogatott is összekapja magát, Vincze Ottó például úgy lódul meg a bal oldalon, mint annak idején Svájcban a győztes BL-meccsen, de most nem sújt iszonyatos gólt, ellenben belekeveredik a labdába. Aztán a társai csak összehoznak egy ziccert, Sallói már az ötösön áll, éppen kapura fordul, amikor egy hátulról érkező ember elkéri tőle a labdát, azt pedig az öreg Halmositól tudjuk, hogy jó helyzetnél nincs jobb – el is baltázzák a lehetőséget. Szélesi kapitány többször összecsap a felfutó Tóth Péterrel, szikrázik a gyep (mert miért ne) rendesen.


Illés Béla (a legnagyobb király) átáll a nemzeti csapatba, meg is csodáljuk a labdaátvételét: futtában úgy kapja le a passzt, hogy az ott marad a lábán és a következő lépéssel fel is gyorsít vele – mondanánk, hogy manapság elég ritkán látni ilyent, pedig így van, ahogy nő a sebesség, úgy fogy el technika, magyar szinten legalábbis. A válogatott próbálkozik, de csak nem jön össze semmi, Fehér, aki valójában Hámori és Molnár Balázs is lő egyet, ám mindhiába. Szélesié a slusszpoén, csak azért nem fejel gólt, a hátvédből teljesen kitámadó kapitány, mert a Hegedűst váltó Németh Gábor kipiszkálja a sarokból a labdát.


Sípszó, közös fotók, a játékosok és a közönség kölcsönösen megtapsolják egymást. A publikum egy része oszlik, sokan maradnak még és beszélgetnek. Ahogy nézzük, rengeteg ismerős arcot látunk a régi tribünről, focipályákról, általában a futball környékéről, Szombathelyen alapvetően társadalmi esemény a Haladás-meccs. A beszédtéma ugyanaz, ami bennünket is erősen foglalkoztat: mit is kezdjünk a stadionnal. Mert szépnek szép, de körülbelül ennyi a konszenzus az ügyben, a többi kérdésben erősen tekerednek el egymástól a vélemények. És ugye innét kérdőjeles a várva várt cél, mert nem összehozza, hanem megosztja a népeket a futball, vagy annak a jelenlegi háttere. Talán még az is adható, hogy a labdarúgásunkat fel kellene emelni (van honnét), de azon már lehet vitatkozni, hogy ennek a fontossági sorrendben hol kellene következnie, továbbá mennyit és főleg hogyan, milyen feltételekkel érdemes erre a sportágra áldozni.


Lehetne meg lehet is róla diskurálni, csak nagyjából minek: most ez központilag eldöntött kérdés, és ennek jegyében Szombathelyre is jutott egy folyamatosan dráguló aréna. Sikerült a régi helyén, egy lakóövezetben felépíteni, ami azért manapság nem szokás. Hivatalosan november elején nyitják meg, a horvát Eszék elleni meccsel, az ellenfél pedig történetesen Mészáros Lőrinc tulajdona - ebben úgy nagyjából benne is van korunk (futball)történelme. Krónikás bloggerként ezt még rögzítjük a végeredmény mellett, aztán lépünk. Valahol örülünk annak, hogy a régi, toldozott-foldozott stadionban, olyan szellemóriással dolgozhattunk sportújságíróként, mint Vincze Géza tréner, tőle tudjuk, hogy csöngetős busszal nem megy a csapat meccsre, mert ezzel rögtön ellopják a fiúk játékának a ritmusát. És akkor még lazán elhittük, hogy a hír szent, a vélemény pedig szabad. Most nagyjából minden szent, amiről írni volna érdemes, vélemény pedig van, de nagyjából csak egyféle elfogadott. Az meg az egyéni szoc. problémánk, mi történetesen annyira nem éreztük jól magunkat a nyolcvanas (tetszőleges évtizeddel helyettesíthető) években, hogy repetázzunk belőle 30 esztendővel később. Mondjuk, nem is kérdezte meg tőlünk senki, hogy akarunk-e ráadást, egyszer csak megkaptuk, mint Szombathely az új stadionját.