Valahol ott ejtettem el az események fonalát, hogy az első nap estéjén, még szédelegve ez előző napi úttól meg a teljesen friss élményektől, megírtam a bejegyzést arról, hogy egy szép napon arra ébredtem a nagy magyar álomból, hogy Németországban vagyok.

A reakciókra nem számítottam, rengetegen írtak, sokan privátban is, hogy ez most mi. Da eta sto, válaszoltam választékos baszk nyelven. Nagyjából arra utalnék ezzel a rövid megjegyzéssel, hogy nagyjainknak mindösszeseb annyi feladata volt 1990-től idáig bezárólag, hogy élhető, prosperáló, jókedvű, mindenkinek egyenlő esélyeket nyújtó országot gyártsanak Magyarországból, ahova jönnek az emberek, nem pedig mennek. Idefele az osztrák A1-es autópálya összes pihenője tele volt magyarokkal és nem a Lech-mezei csatát mentek újrajátszani, hanem beszippantotta őket a munkaerő-hiánnyal küzdő osztrák és német piac. Szóval, bőven lett volna idő, aztán még pénz is kitalálni Magyarországot, ahogy a kint élőkkel beszélgetek, egyre inkább látszik, hogy a képzett és kvalifikált emberek megvannak hozzá, csak éppen a vezetőink minden mással voltak elfoglalva, és az a baj, hogy nem jogos a múlt idő.

De még a beérkezett reakciókról. Kiderült, hogy sokan szeretnek olvasni, és igenis van igény írásokra – a jelek szerint győzelmi jelentésekre, harci tudósításokra és ruszki meg észak-koreai alappú propagandára annyira nem. De a legfontosabb, amiről azok számoltak be, akik kinn éltek,és ami bennem is ott munkál, pedig az elmúlt években a politikai szereplői (egy tátott szájú és csökkent képességű/értelmű vezető hathatós segítségével) elég rendesen végigrongyoltak az életemen, szóval, hogy szeretem az országot, a gyökereimet. Magyarul írok és biztos lesz idő rendesen felgyúrni magam németből is, és nyilván megszeretem a három névelős, sok igeidős, ilyen-olyan vonzatos, strandhangszórósan recsegő dajcsot is. De belém égtek az otthoni rezgések, történetek, sorsok, minden és valahogyan öntudatlanul rezonálok is ezekre, legyek Szombathelyen, Székelyudvarhelyen.

Micimacskósan- a Rácz kedvéért micimacsósan – pont az nincs itt, ami otthon van. Otthon meg az nincs, itt van, ezzel kész a világ, a korrajz.  Amúgy itt pezseg minden, hihetetlenül rendben mennek a dolgok, fél nyolc körül már özönlenek a városba az emberek, aztán fegyelmezetten, délután ötig munka van. Utána tele minden vendéglő, kocsma, bisztró, igaz, hogy éppen havazik, de már a teraszon isszák a meló utáni sört, kávét, hiszen két napja hivatalosan tavaszt írunk, akkor meg már illik kiülni, a hózápor pedig a macht nichts kategória.

Az első napon, ebéd után a munkatársak egyszer csak felsorakoztak, mint egy bajor falanx, néztem, hogy mit következik, mire előkerült egy csokor virág, vázával együtt a kezembe nyomták, hogy willkommen van, innét kezdve együtt nyomjuk, pörgetjük a gazdaságot. Ott ültem a gépnél, virágillatban és kicsit olyan csillagkapus volt az egész, hogy kedden kiléptem, szerdán meg itt találtam magam, még kell pár nap és túlesek rajta, aztán megszokom az itteni dimenziókat.

Pár, a Facebookon feltett kérdésre/felvetésre válaszolva:


- Isten hozott a csoportunkban/klubban!
- Köszi, vazze

- Mi vaaaaaaaaaan?
- Ez van, vazze.

- A beállós tovább áll.
- Annyira nem akart, de nem maradt csapat, ahol játsszon.

- Én tegnap töltöttem be a 7. évet. Offline Magyarország, online kapcsolatok
- Mert mindnyájunknak el kell menni…

 - Ott van a BMW-ken index?
-  Itt még van index. Meg Index is.

 
- Valóban koccoltál?
- Nagyon valóban. Bár reggelente elég nehezen hiszem el.