Azzal, hogy Horvátország vb-döntős lett, sok magyar indult el vasárnap a szomszédos államba: nekünk ugyanis csúnyán véget ért a 2016-os éjjelünk, ami ugyebár elvileg végtelennek indult. Nem is a belga meccsen, hanem Andorrában és egyéb futballgigászoknál, szóval teljesen érhető, ha sokan akartak belekóstolni abba, hogy milyen érzés úgy szurkolni, hogy legrosszabb esetben is megvan az ezüst. Mi egy Vas megyei, túlnyomó részt horvátok lakta falut, Szentpéterfát választottuk, ott ugyanis közösségi meccsnézés lett a vb-döntőből.


Szentpéterfa felé félúton, a francia-horvát vb-finálé autentikus horvát környezetben történő megtekintésére igyekezvén, azon törjük a fejünket, hosszabb újságírói munkásságunk során, mikor is írtunk utoljára a településről. Arra jutunk, hogy többször, de a legemlékezetesebbnek a kilencvenes évek elején megesett sztorit tartjuk, mikor is a falu környékén nagy fényjelenségek közepette ufók vagy micsodák jártak. Kissé szkeptikusan álltunk hozzá az alaptörténethez, de aztán többen úgy nyilatkoztak, fura fényekkel találkoztak az éjszakában (akkor még nem jártak ennyire „szeres” idők, hogy a népek egy-egy jobbra sikeredett flash után újságírót hívtak volna helyszíni riportra), mindenesetre az oknyomozás során odáig sikerült eljutni, hogy a faluba vezető dombon lehet valami, mert ott a Danubius adása is megszűnik. Nyilvánvalóan azért, mert éppen ott szivárognak be az idegenek, valamelyik dimenzióból, zavarva a frekvenciákat.

Azóta azonban többször részt vettünk a Tóth-testvérek legendás pincebuliján (gitározik és énekel Varga úr, újságíró hölgyek pedig még évek múlva is könnyes jegyzeteket írnak a játékáról), aminek a helyszíne éppen a hírhedt, helyi 51-es körzetbe esik, és a hosszú évek alatt mindösszesen csak egy személyeltűnést regisztráltunk. Nevezetesen Szenkovits kollégáét, akit azonban nem kis zöld emberek ragadtak el a péterfai szőlődombról, hanem egy kék Suzuki, amit ráadásul a színikritikus felesége vezetett, lévén, hogy a maga a mester ittas állapota miatt nemhogy a kormány tekergetésére, hanem a beszállásra is totálisan alkalmatlannak bizonyult.

Emellett a faluban erős hagyományai vannak a helyi futballnak, a szomszédos Ják és Felsőcsatár elleni rangadók kiemelt eseménysornak számítanak errefele. Az utóbbi, évenként kétszer megtartott megmozdulás egyszer már a Trollfoci nevű portálra is felkerült St. Peterstree-Felsőcsatár néven, a helyszíntől távol élő szerző elszalasztotta azt a ziccert, hogy csatáriakat átkeresztelje Oberstürmerre, szóval foci szempontjából nevezetes helyre tartunk.  


Sör, zászló, kivetítő - így nézték a vb-döntőt Szentpéterfán


A Franciaország-Horvátország világbajnoki finálét a település lakosságának jó része egy hatalmas sörsátorban tekinti meg, ugyanis a faluban többségében vannak a horvátok – ez már abból is kiderül, hogy a helyi kultúrház irányába jelentős népmozgás mutat, és az emberek (a legkisebbektől az idősekig) többsége a tradicionális kockás mezben vonul. Az esemény helyszínén projektor és terjedelmes vászon várja a szurkolókat, egyetlen probléma, hogy a korai kezdés nem barátja a kivetítőnek, a napfény erősen befolyásolja a láthatóságot. Azonban ennyi drukker nem férne be a kultúrházba, és különben is, nem az ultra HD a lényeg, hanem az, hogy EGYÜTT szorítson mindenki a válogatottnak. Szigorúan a horvát kettes csatorna közvetítését nézve, természetesen.

A sörpadok melletti asztalokat keményen leuralja a Karlovacko sör (de majd Kronenbourgot mérnek) és a teljes mezkínálatot meg tudjuk csodálni. Egyszer csak megáll mellettünk 4-es számmal Perisic (amúgy akad belőle több is), de ez különleges, mert official kiadás, még pedig egy 2016-os magyar-horvát meccsről (1-1). A története az, hogy Guzmics cserélte el a horvát csatárral, innét került Keringer Zsolthoz, aki egyéb feladatai mellett annyira Haladás-drukker (és nem mellesleg a helyi futballcsapat tagja), hogy valamiképpen meg tudta kaparintani a védőtől a neves alkalomra – vagy örökre, erre már nem tudunk kitérni, mert kezdődik a meccs.

Egy igazi Perisic-mez 2016-ból: Guzmics cserélte, tőle került Keringer Zsolthoz


Az esélyek úgy állnak sportszakmailag (hogy kedvenc hülye szavunkat elsüssük), hogy a horvátoké minden tiszteletünk és a szívünk -  bár, amikor megírtuk, hogy a futballt átgondoltan elcsaló és büntetőkre hajtó oroszok ellen abszolúte megérdemelték a továbbjutást, akkor több kommentelő által el lettünk zavarva a vérbe, mert ugye a ruszkikat most megint szeretni illik meg köll, csak mi annyira nem tudjuk. Tehát hagyva az egyéb elméleteket, csak a futball nézve a franciák bivalyerősek. Olyannyira, hogy gyakorlatilag tízen játszanak a vb kezdete óta, mert Deschamps kapitány nyilván arra fogadott, hogy a Giroud nevű centere nem találja el a kaput egyetlen meccsen sem, bármennyit is játszatja. Ráadásul középen és a széleken nehéz átmenni rajtuk (máshol ugyebár meg nagyon nem lehet), amúgy pedig képesek bárhonnét, vakon elindítani a Mbappe nevű tinirakétát, és Griezmannról még nem is szóltunk. A feladat tehát annyi a horvát oldalon, hogy neki kell rontani a falnak és közben valahogyan meg kell fogni a kontrákat – mindezt hosszabbításos vb-meccsek és gyilkos bajnoki szezonok után.

Himnusz, vigyázzállás és kezdés. Negyedóráig betolják a franciákat a saját térfelükre a kockás mezesek, a taktika érhető, gólt kell rúgni, mert ha a franciák teszik meg, akkor még nehezebb lesz a küldetés. A sátorban minden egyes elfutást, szerelést üdvrivalgás kísér, a szemek bizakodóak, eddig jó, mondják a szomszédok, és tényleg az. Ám jön a 19. perc, és egy oldalszabadrúgás, ezt megye II-ben is illik ellenkező lábbal kapu irányába tekerni, mert a földöntúli tolongásban minden lehet. És lesz is, Griezmann becsavarja a tizenegyes pontra, egy fejen megcsúszik a labda, a szavak fennakadnak és sörpadokra mély csönd telepszik, mert gól, de elsőre senki nem akarja elhinni a sátorban, várjuk a lassítást, hogy talán majd ott kiderül az igazság.

De az nincsen se égen, se földön, mert ez bizony benn van.

Mandzukic az elkövető, persze, nem tehet róla, ettől a hangulat még jobban visszaesik, de csak percekre, mert Horvátország Legolasa, Vida fölé fejel, a válogatott pedig megy előre. Negyedórát kell várni arra, hogy kitörjön a sátras örömünnep: a horvátok egy felívelésnél és visszafejelésnél kizárják a komplett francia védelmet, Perisicé a visszagurítás, a szélső pedig ezúttal a hálót bombázza szét, nem a kapufát. Egy szempillantás alatt ugrik talpra mindenki, hogy ott vaaaan. Az ismétlésnél ugyanez: ujjongás, most már 2-1 mondják körülöttünk, megy a vállak lapogatása, hátak veregetés, az ugye megmondtam magyar és horvát változata, egy fekete hajú hölgy pedig a válla fölött mutat a hüvelykujjával a mezén lévő Perisic feliratra.

És Perisic kiegyenlített: azonnal talpon az egész sátor

De a franciák változatlanul nyomulnak előre, egy szögletnél van bemozgó ember a rövid saroknál (erről Fellaini tudna többet mesélni), talán ez zavarja meg Perisicet, a gólszerző kezéről a lábára, onnét meg a kapu mellé pattan a beívelés vagy a csúsztatás. Kéz vagy nem kéz, a Szentpéterfán erről teljesen felesleges lenne népszavazást kiírni, utóbbi olyan 800 százalékkal nyerne, de a játékvezető videózik, ez általában rossz jel – most is az, mert büntető lesz belőle. Ugye kifogja Subasic kapus, kérdezik mögöttünk, de Griezmann lövi, ő pedig nem szokott lacafacázni (már ha tudja egyáltalán, hogy mi az), ezúttal is beüti a labdát a kapuba. Azonban se a pályán lévő, se a sátorban lévő horvátokat nem töri meg mindez, látszik ugyanis a francia válogatotton, hogy keményen kell küzdeniük, még akkor is, hogy gyakorlatilag kaptak két gólt ajándékba sorstól.

Szünet jön, mert fel kell tölteni a sörkészleteket és meg kell beszélni az első félidőt – igen, a futball néha igazságtalan játék, nem volt benne az első 45 percben a francia vezetés. A hangszórókból Horvátország Kárpátiája, a Thompson szól – amikor a több országból kitiltott zenekar egyszer Szombathelyen lépett fel, senki nem értette, miért érkezik több ezer horvát buszokkal egész Európából egy fura nevű együttes vendégszereplésére.

Ezzel bele is csapunk a második felvonásba. Úgy tippeljük, hogy a második félidő elejét megnyomja a horvát csapat, mert gyakorlatilag ez az egyetlen esélyük, ha nem egyenlítenek ki, akkor a franciák szépen és csendesen addig ölik a játékot, amíg bevisznek egy szélsebes kontrát. Nagyjából így is lesz, ááájjjéééé, kiáltja teljes szinkronban a horvát riporter és a péterfai sátor Rebic lövésénél, amit Lloris kapus a középső ujjának legfelső percével valahogyan kipiszkál a léc alól. Annyira gyilkos iramot mennek a kockás mezesek, hogy ezt képtelenség lesz bírni hosszú távon, és valóban, alig negyedóra után Griezmann elhalász egy beadást Giroud elől (tudja ő is, mi lenne, ha a center lövésre vállalkozna), lekészíti Pogbának, aki elsőre a védőkbe, másodikra viszont ballal a kapuba küldi a labdát.

Kettő oda. Az álmoskönyvek szerint sem fest túl jól, ha az ellenfél ennyivel vezet az 59. percben, asztalon tánc, sörmaraton és egyéb ünnepi elfoglaltságok erősen távolodni látszanak.

Letargia és teljes csönd fogadja a francia találatot, először jön át az egész vb-n a közvetítésből, hogy bizony megrogyott egy kicsit a horvát csapat. Elcsúszik pár passz, labdakihozatal helyett ívelgetéssel próbálkoznak, már nem mindig tudják leütközni az ellenfelet, az pedig vérszemet kap. Egy helycserét nem tudnak lekövetni a horvát védők, Mbappe 18 méterre egyedül marad lövőhelyzetben, Vida, aki korábban az 118. percben is odaért mindenre (mindenre is), ezúttal elkésik és 4-1.

Vége, néznek össze a sátorban azok, akik láttak már olyan meccset, ahol irgalmatlan erős ellenféllel kellett összeakaszkodni, de csak négy percig tart az átmeneti apokalipszis. Ekkor Lloris kapus olyan úttörőcselt vet be, amiért serdülő II-ben is minimum 48 büntetőkör járna a meccs után, a teljesen suta mozdulatba belelépő Mandzukicnak pedig  igazságot szolgáltatnak az önfejesért a futball istenei, és már csak 4-2, újra van remény, de arról megy a disputa a padokon, hogy vajon erő maradt-e hozzá

Megnézzük ezt is vagy háromszor, hogy tényleg van-e ilyen. És van. Tehát le kell szögezni, hogy a fociban örök igazság, hogy a kapuvédő általában vagy bolond, vagy vasutas (minősített esetben mindkettő), és ezen alapvetés alól a nemzeti válogatottak sem képeznek kivételt.  

Van hátra húsz perc, azonban a horvátok jobbára csak ívelgetnek, középen viszont ott magasodik Varane, aki egy teljes szezonon át gyakorolta a Reálban, hogy kell tíz méteren védekezni, visszalép mellé Pogba, N’Zonzi, rajtuk kellene valahogy átjutni. Deschamps kapitány végre lekapja Giroud-t, de ez sem jó hír, mert bárki jön helyette, tuti veszélyesebb lesz. A francia fal hátul teljesen masszív, amikor pedig felérnek támadni a középpályások, akkor látni, mennyi erőt vett ki belőlük is a meccs: Pogba kétszer rúgja tökön magát olyan gólhelyzetben, aminek máskor a negyede is elég ahhoz, hogy betaláljon.

Ahogy peregnek a percek, úgy lesz teljesen egyértelmű Moszkvától Szentpéterfáig, hogy a 2018-as futball vb ezüstérmesét úgy hívják, hogy Horvátország, ami így leírva egyszerű, de látva a meccseiket, igazi hőstett a 4,2 milliós ország válogatottjától. Perisic még úgy dönt, hogy ő lesz a horvát Böde, földhöz ver egy franciát, aki persze pofára esik, mint a zsíros kenyér – de ezzel együtt az a szürke és szakmai realitás, hogy a francia gépezet bedarálta az akaraterőt és a szenvedélyt.

Így ünnepelték az ezüstérmet a szentpéterfai horvátok

 
A lefújás pillanatában a péterfai sátorban magasba emelkednek a kezek és percekig tart a vastaps. A fotósok kedvéért a szurkolók összeállnak egy címlapfotóra (aki ezt Vas megyében máshova rakja, az fullba tolja a kretént), zúg a csatakiáltásuk horvátul: csatába a nemzetért.

Arra gondolunk, hogy tulajdonképpen nagyon irigyeljük őket, a csapatuk világbajnoki második, amúgy pedig első: ők a szív bajnokai – ezzel autózunk hazafele.