Szóval, Willkommen in Leipzig (na, jó, nem ott), ez a nyitómondat a klasszikus nyelvkönyvben, endlich bin ich da, mondta az akkori magyar, vagyis végre itt vagyok. Na most az van, hogy egyáltalán nem endlich, mert azért 28 éve sokan arra gondoltunk, és még ifjonti lelkesedéssel hittünk is benne, hogy nem kell majd nyugatnak fordítani az autót, lesz itthon is Németország. Hát, ez annyira nem jött be, mármint a köznépességnek, csak annak a jelentésekben szereplő rétegnek, amelyik rendesen felzárkóztatta magát az unió pénzéből a haldokló és hanyatló kapitalizmus színvonalához, nyilván azért, hogy szenvedjenek egy kicsit.

De mi a francot csináljon az, akinek élete volt az újságírás, a hely, a megye, az ország, az ottani emberek, akik között élt, akiket ismert és akik ismerték. Ha kiütik az egzisztenciádat (mert csak és különben is megteheti), akkor onnét érdekes lesz menet. Várhatod a csodát vagy elindulsz - és bzmg vagy anélkül - még mindig ott tart az ország, hogy nem számít a teljesítmény, a tudás, hogy mit raktál össze, mit építettél, simán kiszorítanak a hatalmasok, és mehetsz vagy megdögölhetsz.

Arról volt szó évekkel ezelőtt (meg párszor még a történelem tisztább pillanataiban), hogy ennek egyszer és mindenkorra vége lesz. Ha-ha-ha, mondta az legkisebb fiú és felébredt. Németországban.