Már jó pár éve történt, hogy a Karácsony közeledtével felmerült a fenyőfa-problematika, ami nagyjából teljesen természetes szindróma a téli napforduló után, lévén, hogy ilyenkor szokás gyanútlan növényeket szobákba betuszkolni. Valami ismeretlen oknál fogva egyszerre támadt fel bennünk az ökomágusság és a környezettudatosság gondolata, így 130 százalékos részvételi arány mellett 200 százalékos többséggel (pedig akkor még nem hallottunk Putyin apánk által szervezett szavazásokról) úgy döntöttünk, hogy gyökeres fenyővel együtt éljük túl az ünnepet.

Az elhatározásban némi szerepet játszott az is, hogy előző esztendőben egy kertészetben bolyongva, a folyamatosan vonyító motorfűrész zaját követve, a hóval lepett tűlevelűek közül egyszer csak szemberohant egy kínai emberke. Száguldás közben a fején egy kisebb, elég csenevész fenyőt tartott, és énekelt, vagy a Jingle Bellst vagy annak egy távol-keleti változatát. Mindenesetre ott és akkor elég bizonytalannak látszott, hogy élve hagyjuk el a helyszínt, vagy ha igen, akkor valami alternatív dimenzióba keveredve beleragadunk egy magyar-tajvani időhurokba, ahonnét még a legnagyobb sámánok sem tudnak kidobolni bennünket.

Valahogy megúsztuk azt a beszerzést, és nem vágytunk újra bemerészkedni a fura csodák kertjébe, tehát nekiláttunk földlabdás fenyőt keríteni. Természetesen 24-én délelőtt, tartva magunkat ahhoz az újságírói mondáshoz, hogy ha nem lenne utolsó pillanat, akkor sohasem készülne el az újság. Nem volt egyszerű, de végül találunk valahol három darab, gyökeres fát, a tulaj éppen a boltot zárta, amikor becsaptunk a célegyenesbe és vittük a szépséges, majdnem egynyolcvanas ezüstfenyőt.

Mivel tanulmányaink során utoljára környezetismeret órán próbáltak valami használatható alapfokú tudást átadni a természetről, ezért aztán a kocsi előtt szembesültünk azzal, hogy a föld+fa kombináció körülbelül 45 kiló, ebből olyan 8 az utóbbi, a többi jóféle, vasi agyag. Abból is az a verzió, amit a fagy még inkább áthatolhatatlanra dermesztett, keménységére és ellenálló-képességére jellemző, hogy nyugodtan be lehet vonni vele egy gyöngébb harckocsit kívülről, és utána nem lesz az tuti páncéltörő lövedék, amelyik átütné.

Kell egy tartóedény, született meg a zseniális felismerés, mert ez így nem áll meg a nappaliban, lévén, hogy a földlabda elég amorfra sikerült, vagyis jött a mission 2, nagyméretű agyagedényt szerezni, zárás előtt fél órával. Végül megvettük méretre a legöblösebbet, bébielefánt simán belefért volna, boldogan hazacipeltük, majd pedig a klasszik nő-férfi leosztás jegyében – enyém a konyha, tiéd a fa – megnyertem fenyőállítást.

Mint tudjuk, a legegyszerűbb verziók sohasem működnek, vagyis hiába tettünk szert egy túlméretes gabonatároló hombárra, a földlabda átmérője meghaladta annak befogadóképességét.  Nem sokkal,  olyan 20-40 centivel, de körkörösen. A feladat adott, a többlet megszüntetése, annak fizikai erővel történő leverése által, vagy hogy a fenébe, mert az előre látszott, hogy a hagyományos ütvefúró beletörik – arról nem is beszélve, hogy ilyennel meg nem rendelkeztünk.

Maradtak a hagyományos eszközök. Az első rohamkés jó negyedóra után törött el, pedig pár kontinens háborúit megjárta és nagyjából mindent egyenletesen szelt üvegtől acélig. A csákány az ágak miatt nem jöhetett szóba, maradt az ásó, annak meg a hegye kezdett hamarosan görbülni, ugyanis a fagyott vasi agyag bármelyik afrikai gyémántot hazavágja keménységben, nem is tudom miért is nem szabadalmaztatta még senki, Zaboski Diamond of Őrség márkanév alatt. A fejsze lett a nyerő, azt apróságot leszámítva, hogy kis kunkori földforgácsokat sikerült lehántolni, nagyjából úgy, hogy bal kézben pörög a fenyő, mint kebabnyárs, jobbal pedig megy a szobrászkodás.

Hogy mi is mű tárgya, az az elhúzódó munkafolyamat erősen képlékeny és egyben sűrűn változó lett, 150 percnyi folyamatos nekiveselkedés és átszellemülés után nagyjából mindegy, valószínűleg én faragtam ki az első halászlé-szobrot, vagy mit.

De hát most pont jó lesz, vállak beállva, bicepszek bedurranva, nem kell ide se turbófehérje, se ötször százas széria, elég egy földlabdás fenyő és megvan a testi, lelki gyúrás. Agyagedényt beállítottam, fenyőt megemeltem, itt-ott még volt némi felesleges rész rajta, de úgy látszott, ha hagyom a gravitációt érvényesülni, akkor földlabda-szobor becsusszan a helyére.

Ha nem lett volna ennyire elméleti a fizika oktatása, akkor nyilván eszembe se jut ez, hiszen a hombárjába igyekvő tömör agyag azt tette, amit kell: egyszerűen érvényre jutatta, hogy ő az erősebb és azzal a lendülettel repesztett. Ekkora böszme nagy virágvázát mindenesetre még nem láttam ilyen gyorsan és szépen kettéválni, egyik fele jobbra, a másik balra borult. A zajra megjelent a konyhai megbízott, aki addigra lazán végzett a nyolc fogással és teljes csodálkozással azt kérdezte: hát te mit csinálsz?

Mit bzmg, vadul faragok töretlen karácsonyi hangulatban, de tulajdonképpen rájöttem, ha ügyesen szétválasztom a tartót, mint Szürke Gandalf, majd pedig a két szimmetrikus felet kívülről dróttal többszörösen megerősítve mintegy felapplikáljuk a földdarab köré, akkor 98 százalékosan olyan, mintha benne lenne. Mármint a fa. A pillanatnyilag 50-50 százalékon álló agyagbödönben, vagy ahogy a székelyek nevezik: bídönben.

Aha. A válaszból látszott, hogy az elmélet ugyan frappáns, de a gyakorlati megvalósításával kétségek merültek fel. Ekkor már erősen sötétedett, így nem maradt más hátra, mint az improvizáció. Egy önfeláldozó koreai porszívó erős kartondoboza lett az új tartó, a kertből sikerült kitermelni, majd bedobozolni mintegy fél köbméter földet, hogy a faragvány és vele maga a fa azért nagyjából a függőleges irányt kövesse, végül pedig az addig lefaragott részek rádömöckölésével, olyan három és fél óra alatt állt is a környezettudatos fenyő.

Utolsó erővel sikerült bevonszolni a nappaliba, a terasz úgy festett, mint egy friss ásatás helyszíne, ahol egy gyapjas mamutot bontottak ki a fagyott altalajból. Én simán kiszoríthattam volna Schwarzeneggert a Predátor fináléjából, ugyanis annyi agyagot sikerült egyenletesen felhelyezni magamra, hogy nyolc hőérzékelős kamera se talált volna meg.

Hát tényleg megmentettük a fát, mondtam, arra emlékszem még, hogy rakjuk a díszeket, bogozzuk a tajvani égősort, csilingelnek a jégcsapok, időnként valami nagyon kopog a parkettán és az belőlem hullik rendületlenül. Aztán meg a zuhanytálca eldugul, bányászom boldogan onnét is az immár jól kezelhető agyagot, de kit érdekel, hiszen itt van Karácsony a fényeivel és az illataival, a Jézuska is megjött az ajándékokkal – igaz kicsit később, mint szokott.