… és ennyi éve kezdődött a történetem, a változás kellős közepén.

Egy verőfényes februári reggelen, az előző lakók által sietve elhagyott pártházban, bőrrel borított ajtók, telexek, Robotron írógépek és szomorkás fikuszok között, a már nem és a még nem, valamint a ki tudja mi lesz fura állapotában. Maga a csoda volt, amikor a szerkesztőségben ráírták a szerződésre, hogy újságíró-gyakornok. És persze ki kellett tölteni egy honvédelmi adatlapot, hogy mikortól meddig és milyen rangban történt a haza megóvása az imperializmus sötét erőitől. A személyzetis főnök nem tetszett, hát rá is írtam az űrlapra, hogy 1848 szeptember, Pákozd, 1849 augusztus Világos, rangja káplár. Az ember jött, hogy van egy kis baj, ja, igen, mondtam, nem Pákozd, hanem NagyCanigga, mert így kell ezt, ha firkásznak áll az ember, akkor a nagyon felkentnek, a hivatalosnak és az igen tudálékosnak mindig adni kell alapon egy keveset, mert különben a sok okos azt hiszi, hogy övé a világ.

Pedig igen, csak akkor még lehetett úgy tenni, hogy nem.  Éppen nem.

Kopasznak lenni persze sehol nem jó, ennek megfelelően kaptam meg az első témát. A szerkesztő tudta, hogy mi kell a népnek, február elején, naná, hogy medve, azzal nem lehet nagyot tévedni, a medve jó, csak egy kicsit van áthallása, Misának akkor éppen kifele állt már a rúdja.

Most meg éppen visszafele, és ha valamiért mégis maradnék (mert szeretek itt) lehet majd ilyent kérni, akkor engem inkább a haldokló Párizsba és a szétcsúszó San Franciscóba tessenek deportálni majd. Jó lesz bármelyik, Moszkva maradjon meg azok kiváltságának, akik hisznek az eszmében. Már az aktuálisban és megint.

Na de a medve. Vas megyében elég sok minden akad, mackó annyira nem, legfeljebb sajt formájában, de az még poénnek is gyönge, így okozott némi nehézséget, hogy akkor lesz megszólaló maci vagy sem. Mert az anyag kell, mindenképpen. Akkor sejlett fel, hogy az újságírás nem lesz egyszerű menet, mert a cikk be van tervezve, olyannyira, hogy nagyon meg végzetesen, és üres felülettel csak akkor jelenik meg a lap, ha nagy baj van, szóval, írni mindig kell.

Btw, most is kinézne bő egy évnyi fehéren hagyott címlap, már ha érti még valaki, hogy miről beszélek.

Alapon a medvéről, amit Vasban azzal intéznek el, hogy az nem létezik (nyújtott eé-vel), pedig igény lenne rá, mert miért is ne.

Szóval, jött isteni szikra, telefon (tárcsázós és piros) előkap, jó napot kívánok, Veszprémi Állatkert? Érdeklődnék, hogy mit csinál a medve? A vonal végén csend, igazgató azon gondolkodott, hogy az enyhe téli időjárás ennyire súlyosan növeli a futóbolondok számát, vagy csak a szomszéd gyerek szórakozik oroszóra helyett. Nem-nem, cikk lesz, szalajtson valakit, legyen szíves, aztán mondjon 25 autentikus sort, hogy mackó mit tesz éppen, lesz-e tavasz, vagy mindenki eljön Szibéria. Megint.

Megszólalónak meg majd odaírjuk, hogy M. László (12), így jó lesz-e.

Eképp kezdődött a pályafutás és a karrier, erőteljes rúgásra, mint a Verhovina moped, de utóbb csak beindult, köszönhetően annak, hogy kedves mesterem faragott rendesen: maestro, takarodsz kifele a szerkesztőségből, mert élet nem itt alszik, hanem kinn tombol.

Valahol ez a lényeg, kicsit olyan, mint a fotósoknál. Ha nem jó kép, nem voltál elég közel. Ha nem jó az írás, akkor nem voltál benne – az életben, a történésekben az események sűrűjében, sőt, a sűrejében. Nem engedted be magadba, nem érezted és így nincs is semmi, amit vissza tudnál adni. Mert ez az (újság)írás, a megéltnek, a látottnak, a tapasztaltnak, a megérzettnek az átadása, mondjuk úgy, hogy lélekből, na, jó később egyszer-kétszer csuklóból

És persze illik stílusosan végezni. Hogy ismerjék fel képedet az összehajtott lapban is, hogy két sor után tudják, hogy ezt te írtad. És elhiggyék, hogy ami ott olvasnak, az úgy is van, mert a neved, az aláírásod a garancia arra. A lap (nyomtatott vagy online) ettől lap, ez lesz a veleje, ha ez nincsen benne, akkor keserves az egész – és minden, ami efölött van, az meg már nem sajtó, hiába hasonlít rá formailag.

Ezt a pluszt, a megfoghatatlan, a finom kis kurvaságot, nem lehet megvenni, ezt nem adják hozzá a hazájukban elítélt seftes osztrákok, az itthon minden politikai kurzust boldogan és jó pénzért leszo kiszolgáló faszka kiválóságok, ezt nem tudja leprogramoztatni se a magyar, se az igazi Zuckerberg.

Persze, az új idők szakértői dumálnak, meg prezentálnak örökösen, hogy van az a virtuális étlap, a szűretlen hír- és fake news-áradattal, és majd a program kitalálja, hogy mire gondolsz, mit érzel, mi kell neked és azt teszi eléd. Szerkesztő, meg újságíró helyett fasza kis algoritmus, mi? Meg a lájk, a komment és a tuti interakció? Ugyan már, mit tudtok ti az írásról és a szerkesztésről?

Hát, sokat már én sem. Erről, ami most van, egyet biztosan érzek: ez nem írás és nem valóság. Valami hülyére suhintott mátrix, egyénre szabott félvilág, amiben hol minden szansájn meg derű, hol meg tele van kardfogú tigrissel, ellenséggel és felturbózott félelemmel. Bármi felépíthető belőle és lerombolható vele, egyetlen reménysugár, hogy a sok zárt osztályra való vezető közül, a legautentikusabb baromnak az a szíve vágya, hogy a New York Times végre jót írjon róla.

A lap. Az újság.

Odaát így mennek a dolgok, itthon meg teljesen máshogyan, elvitték tokkal-vonóval az egészet, gondolván, úgy nincsen macera vele és lehet berregtetni kény, kedv, tehetség szerint. Plusz kell a tervhez. Az újnak hívott rendszer nagyjából kész, ami még kell ahhoz, hogy a Hegylakóba oltott, neokádárista, becsomagolt és bújtatott, de ettől még egypártrendszer kiteljesedjen, azt meg úgyis elintézik. (Első helyen természetesen a komcsik asszisztálnak ehhez, mert kell a hely a Parlamentben, minden jobb, mint dolgozni.)

Ebben a rendben elég egyértelműen kijelölték a sajtónak vagy minek a feladatát és a helyét. Meg az írásokét. Aztán újságírókét, végül pedig olvasókét. Nem kell egyik sem, a franc se gondolta, hogy megint olyan világ jön, hogy veszélyesnek és feleslegesnek bélyegzik, aki azt írja, amit lát maga körül, és már arra sincsen szükség, aki ezt olvasná.

Más kell. Mások kellenek. Mi nem. Az kell, aki hiszi, amit amúgy nem lát.

Így hát együtt fogyunk el azokkal, akiknek írtunk, jó sokáig. Riportot, tudósítást, glosszát, jegyzetet, színes hírt, krokit, mindent, amihez egy hírlapírónak értenie kell. Aki az online verziót is megtanulta, annak még nagyobb a tudása.

De az sem érdekes. Itthon és most nem, a pénz nem a versenyből, a jobb anyagokból jön, hanem valami magasztos forrásból. 700 kilométerre nyugatra (még) más helyzet, de ahhoz el kell menni. Mindegy mi volt, mit tettél, mit építettél, miben hittél, hirtelen olyan lesz az egész, mint egy rossz film, amiben a sutyerákok egyszer csak beszólnak, hogy csá, öcsém, le lehet ballagni a pályáról, mert itt már minden a miénk.

1990-ben és utána egy darabig elhittem, hogy mostantól jobb és igazságos világ épül, ha ehhez medvéről, gázkitörésről, tüntetésekről, sorsokról, meccsekről, filmekről, az életről kell írni, mert ezt tudom hozzátenni, akkor gyerünk, nyomjuk, egyszer majd csak utolérjük, Bécset, Berlint. Az a vicc, hogy tele a gépem azoknak az archív fotóival, akik ugyanezeket mondták akkoriban, csak sokkal-sokkal hihetőbben, mint a mostani szlogeneket.

Hogy jó világ, itthon és mindenkinek, mert elég volt abból, hogy rendre megmondják az egyre gyengülő tutit pártitkárok, elvtársak, akiknek mindig igazuk van.

Majd pár nap múlva München környékén, az autobahnon gördülve, még egyszer átgondolom, hogy hova is lettek az álmok, az illúziók, a medvék, így 28 év után és minek jövök ide, amikor már régen ennek kellene lennie otthon is.

De nincs. És még mindig nincs.